ÉN, KAPUVÁR

A Kisalföldön, valahol félúton Sopron és Győr között van egy város, melynek régre nyúlik vissza a története. Földrajzi adottságai miatt sokszor védhető és bevehetetlen vár volt, átjáró és határ kelet és nyugat között. Csaták és politikai küzdelmek, nemesi családok felemelkedésének és hanyatlásának helyszíne, jelentős központja az ország nyugati határának. A közeli Hanság lápos-mocsaras területe nemcsak áthatolhatatlan gázló, de élettér is egyben. Egykor halászok járták a vidéket, kik mondáikban lidércekről és más képzeletbeli lényekről regéltek… Napjainkban a város más képet fest. A mezővárosok szerepének megszűnése, a konjunktúra, az iparosodás, a privatizáció, jelenleg az elvándorlás és a belső migráció készteti e komplex szerkezeteket a gazdasági és társadalmi változások befogadására, téri leképezésére. Nagy feladat ez. De e megváltozott kép általánosítható. A kisvárosok fejlődését megcélzó tanulmányok nemcsak a magyar de nemzetközi szinten is elmaradnak az elnéptelenedő falvak felzárkóztatását és a a nagyvárosok közlekedési és használati problematikáját körüljáró elemzések mellett. Azonban e téma kicsit sem elhanyagolható, hiszen az ország lakosságának jelentős része a 5-20.000-es kisvárosok(1) lakója. S mivel e települések reagálnak legpasszívabban a népesség és gazdasági változásokra felépítésük és használatuk nem használ ki olyan a városban rejlő tartalékokat, melyek segítségével valóban „életminőség“ javulást érhetünk el.  Jól használjuk e a várost? Valóban megvannak e a funkcionális feltételek és elosztásuk megfelelő e a városban? Van e még tartalék? Lehetne e jobban? Ezen kérdések megválaszolására a következőkkel kell tisztában lennünk: